Rapportőri beszámolók a 2016. évi Szent Jeromos Napi Találkozások - Fordító-Tolmács Módszertani Konferenciáról

Workshop: „Mindenki másképp csinálja”: módszertani jógyakorlatok

a tolmácsolás oktatásában

Moderátor: Szabó Csilla

Hozzászólók: Bakti Mária (SZTE), Seresi Márta (ELTE), Bozsik Gyöngyér (BME, PPTK), Szabó Csilla (BME)

A műhelyfoglalkozás elején a moderátor (Szabó Csilla, BME, TFK képzésvezető) három csoportra osztotta a jelenlévőket: oktatók – hallgatók – piac (A piac képviselői sajnos nem voltak jelen, ezért ezt a csoportot a piacon is dolgozó tanárok képviselték, igaz, ők nehezen tudtak kiszakadni tanári szerepükből.)

Mindhárom csoport számára az volt az első feladat, hogy saját szemszögükből vizsgálják meg, milyen problémákat tapasztalnak, mire lehetne a tolmácsképzésben nagyobb hangsúlyt fektetni.

A piac szempontjai az alábbiak voltak: a kezdő tolmácsoknak nincs gyakorlatuk, nem ismerik az üzleti szféra működését (többféle probléma, pl. vállalkozási ismeretek, tárgyalási helyzetben hogyan kell viselkedni, protokoll, stb.), nem ismerik a piaci feltételeket (árak, szerződéskötés, kötbér, stb.), nem megfelelő az önértékelésük, önismeretük (nem bírják a kritikát), nem rendelkeznek tárgyalástechnikai ismeretekkel (pl. megállapodás a megbízóval).

A hallgatók hiányolták a tantermen kívüli éles tolmácsolási helyzeteket, illetve aláhúzták, hogy nem minden tolmácsképző intézményben van elégséges nyelvválaszték. Problémaként jelent meg számukra az is, hogy a gyakorlat hiánya miatt nehéz a pályakezdés, úgy érzik, a fordítókra nagyobb hangsúlyt fektetnek az oktatók a képzésben is.

Az oktatók a legfőbb problémát abban látják, hogy a képzésben nagy hangsúlyt kellene fektetni a nyelvoktatásra, a hallgatók nyelvi szintjének és általános tájékozottságának javítására, holott a képzőintézményeknek már inkább a stratégiákra, technikákra kellene koncentrálni. Hiányolják a hallgatókból az önállóságot, és sok esetben az érdeklődést is. Az oktatók szintén problémásnak látják, hogy nem tudják a hallgatókat éles gyakorlatra vinni.

A visszajelzések meghallgatását követően a moderátor megkérte a csoportokat, hogy a felkért hozzászólók előadásai alapján azt figyeljék meg, hogy az elmondottak alapján mely problémák orvosolhatók, mik lehetnek hasznosak az adott csoportok szempontjából?

 

Felkért előadók:

  1. BAKTI MÁRIA (Szeged)

Előadásában egy kérdőíves felmérésről számolt be, ahol a fordítói (tolmácsolási) kompetenciák álltak a középpontban. A kérdőívet szakirányú képzésben tanuló hallgatók töltötték ki a hallgatók, és azt mérte fel, hogy a hallgatók milyen területen szeretnének jobban fejlődni, szerintük mire nem jut elég figyelem vagy hangsúly a képzés során. A válaszok között szerepelt a digitális ismeretek, a koncentráció, a memória fejlesztése, a jegyzetelés, illetve a problémamegoldás készségének fejlesztése.

A mesterképzésben tanuló hallgatók között nagyobb hangsúlyt kapott a nyelvi képzés, a kulturális ismeretek, a stresszkezelés, illetve a memória fejlesztése.

Bakti előadásának második fele arra kereste a választ, hogy hol segíthet az elmélet a gyakorlati képzésben.  Felhívta a figyelmet, hogy már az alkalmassági vizsgák során fel lehet térképezni a jelöltek „soft skilljeit”, illetve átgondolt módszertani megközelítéssel lehet tervezni a készségek fejlesztésének sorrendjét a tanmenetben.

Bakti azt javasolta, hogy a szokványos órai anyag mellett (a tolmácsolás gyakorlása + értékelés + részkészségek fejlesztése +háttérismeretek) autonóm módon is gyakorolhatnak a hallgatók; egyéni, pár-, illetve csoportmunkában is. (pl. otthon tolmácsolnak és felveszik > feltöltik a weboldalra (+ visszanézhető).

 

  1. SERESI MÁRTA (ELTE)

2012-ben az ELTE megállapodást kötött az Európai Parlament távoktatási osztályával (e-learning megállapodást), hogy közösen ún. virtuális órákat szerveznek (” virtual class”).

Az ilyen órák során kötött a menetrend, előre lehet tudni, hogy melyik hallgató fog dolgozni, és az értékelési folyamatban többen is részt vesznek (oktató, hallgató, aki relézik), megkapják előre a témát, szavakat, tehát együtt kell működniük.

Seresi egy 2 éves kutatást foglalt össze (hallgatói kérdőívek + interjúk Brüsszelben), és ezek alapján az alábbi előnyöket és hátrányokat állapította meg:

Előnyök:

– stresszes (kvázi éles helyzetet szimulál)

– változatos előadók mondanak beszédeket

– külső (objektív) visszajelzés

– felkészít a vizsgahelyzetre

 

Hátrányok:

– rossz hangminőség (de a vizuális információ hiánya nem számít, mert szimulált helyzet)

– beszédek kiválasztása (nem lehet beleszólni, nem mindig megfelelő témák, túl speciális)

– személyeskedő visszajelzések

– beszédek 20%-a túl nehéz

 

  1. BOZSIK GYÖNGYVÉR (BME, PPKE)

Bozsik előadásának lényege az volt, hogy rá kell ébreszteni a hallgatókat a hiányosságaikra; ezekre több megoldási javaslatot is felsorolt:

  • videós módszer: angol B (magyar-angolos tolmácsolnak): videofelvétel készül a tolmácsolásról, egyenként átbeszélni a hallgatókkal (sokkterápia)
  • transzkriptet készít a tolmácsolásáról > megkapja az eredeti (magyar) szöveget > javítja
  • mindenkit megnéz mindenki (valójában nem igazi stresszhelyzet, mégsem bírták)
  • fontos a vizsgahelyzet (stresszhelyzet) reprodukálása! >>> külső tolmácsolásra vinni (az ismeretlen környezet plusz stresszforrás)

 

  1. SZABÓ CSILLA (BME)

Szabó beszámolójában olyan éles gyakorlatot ír le, amelyet a hallgatók a szombathelyi múzeumokban végeztek. (Előre felkészülnek, bejárták a múzeumot, glosszáriumot készítettel, stb.) Az oktató szervezett idegen nyelvű közönséget, akik előre kaptak megfigyelés/értékelés szempontokat és visszajelzést adtak az esemény végén.

A tolmácsolásokat felvették diktafonra, és utána visszahallgatták, – ez volt az oktatói és társas értékelési kör.

Részletek itt: a British Council által támogatott kiadvány (Szabó Cs. (szerk.) Interpreting from Preparation to Performance, 2003) – ebből egy warmer és egy anticipációs gyakorlat bemutatása hangzott el.

Az előadásokat követően a résztvevők megvitatták:

Hogyan orvosolnánk a fent felmerült problémákat?

Piac:

– az esettanulmányokat lehetne bevinni az órára

– a hallgatók a pénzről nem tudnak/mernek beszélni >>> pl. valamelyik egyesület (MFTE, SZOFT) tartson róla tájékoztatást + vállalkozási ismeretek

– más ár van az irodánál, más a direkt ügyfélnél

Hallgatók:

– kevés az éles gyakorlat

– önértékelést kell segíteni

– a job fair-en a tolmácsok hátrányos helyzetben vannak

– a pályakezdés ördögi köre

– vizsga előtt éles gyakorlásra legyen lehetőség

– kapcsolati tőke hiánya <<< szakma-diák találkozók, konferenciák

– jó lenne a nyelvválaszték bővítése a képzésekben (pl. svéd, portugál)

Oktatók:

– éles gyakorlat (ld. múzeum)

– nyelvi hiányosságok (nem jut a hallgatók eszébe az önképzés)

– önállóság hiánya

– általános műveltség/tájékozottság (folyamatos visszaesés) – motiváció növelése

– forráskritika

– B nyelv (nem jut rá idő) >>> máshogy kell tolmácsolni!

 

Közös problémák:

Oktatók véleménye: “nem vagyunk nyelviskola” >>> nem dolga a képzésnek, hogy nyelvet oktasson <–> felsőoktatás finanszírozása: el kell indítani a képzést, kell a létszám

Piactól halljuk: “a kezdő tolmács nem ér annyit” >>>  felháborító: ha elvégzi a munkát, kapjon piaci árat! (Bozsik Gy.)

+ a szerződésben benn van a tolmács anyagi felelőssége

– persze aki nem elég jó, az ne kapjon diplomát! Erre minden képzőintézmény figyeljen!

– megalázóan olcsó munkát ne adjunk a hallgatónak gyakorlásként

 

Ajánlott olvasnivaló:

Seresi Márta: Távtolmácsolás (ELTE Readerről letölthető)

http://www.eltereader.hu/kiadvanyok/tavtolmacsolas-es-tavoktatas-a-tolmacskepzesben/


Workshop: „Mindenki másképp csinálja”: módszertani jógyakorlatok

a fordítás oktatásában

Moderátor: Szabó Csilla

Hozzászólók: Dudits András (SZTE), Csatár Péter (DE), Ugrin Zsuzsanna (BME), Tóth Gabriella (BME), Veresné Valentinyi Klára (SZIE)

A műhely az előző idősávban megrendezett „Módszertani jógyakorlatok a tolmácsolás oktatásában” című program folytatásaként szintén nagyrészt az oktatói oldal képviselőit vonzotta, de a szabadúszók közül is sok érdeklődő érkezett. A mintegy 60 résztvevőt Szabó Csilla moderátor ezúttal a korábbi piac-hallgatók-oktatók felosztás helyett három vegyes asztal köré invitálta, s bátorította őket, hogy az asztalokra terített csomagolópapír-íveken a workshop folyamán – öntapadós cédulák segítségével – jelenítsék meg s rendezzék kategóriákba az általuk fontosnak ítélt fordítói kompetenciákat, ötleteket gyűjtve az egyes megnyilatkozásokból.

Szabó ezután rövid műhelyindító előadást tartott, amelyben ismertette a European Masters in Translation szakértőcsoportja által kidolgozott fordítóikompetencia-modellt, majd kitért a BME által nemrég elnyert Erasmus+ pályázatra (eTRansFair), a képzésbe ennek nyomán bevezetendő új technológiákra, s végül a BME-n 2017 szeptemberében induló megújult szakfordítóképzés kompetenciaprofiljára.

Az első felkért hozzászóló, Dudits András (SZTE) az általános fordítástechnika oktatásának módszertanához kínált adalékokat: jelezte, hogy a Szegedi Tudományegyetemen az elmúlt évek során folyamatosan növekedő fordítóképzés olyan nagy kaliberű közvetítőket is alkalmaz oktatóként, akik az utóbbi tevékenységben  csekélyebb  tapasztalattal rendelkeznek. Részben az ő segítésükre állította össze néhány éve Dudits az itt ismertetett gazdag, minden fordítástechnikai kérdésre kiterjedő módszertani útmutatót. Ennek nagyobb egységei a következők: a kurzusok keretében fejlesztendő kompetenciák (a nyelvészeti, szövegfeldolgozás – átváltás – szövegalkotás koncepció részeként), az ezt szolgáló eszközök (a tudatosságot fokozó elméleti háttér, a procedurális tudást növelő gyakorlat, illetve az átfogó, objektív és innovatív értékelés), a lehetséges feladattípusok (az egyéni, otthoni munkától a kollektív órai fordítástechnikai gyakorlatokig), illetve a szövegfeldolgozás módjai (szövegműfajok, fordítási fázisok, eszközök, munkaformák, médiumok szerint). Dudits kiemelte a folyamatos hallgatói önreflexió fontosságát, amely naplók vagy retrospektív jegyzőkönyvek formájában is megvalósulhat.

Szabó a hozzászólás után kérte a résztvevőket, hogy az időközben felmerült újabb fordítói kompetenciákat „ragasszák” a már felvázoltak közé.

Ezt követte Csatár Péter (DE) felszólalása, amelyben saját – társszerzőként jegyzett – kiadványát, a 2006-ban megjelent (internetről letölthető) Übersetzungswerkstatt – Fordítóműhely című kötetet ismertette. Elöljáróban kifejezte véleményét, amely szerint a fordítói kompetenciák együttes vagy egyenkénti fejlesztésének dilemmája hamis, s valójában nem jelenik meg választási helyzetként az oktatók gondolkodásában (tekintve, hogy egy-egy kompetencia izolált fejlesztése valóban nem lehetséges).

A Debreceni Egyetem német-magyar fordítástechnika óráin alkalmazott tankönyv kapcsán Csatár először felvázolta annak egységeit (a fordítói praxisból vett különféle típusú, műfajú és témájú szövegek és az azokhoz tartozó feladatok, illetve a függelékben párhuzamos szövegek, szövegelemző munkalapok és hasznos források gyűjteménye) és az összeállítás elméleti hátterét (Reiss-Vermeer, Nord és Brinker szövegtipológiái). Ezután tért rá minden fordítási feladat alapjára, a recepció-transzfer-revízió folyamatra. Ennek mentén ismertette az egyes szövegek feldolgozásának folyamatát, ahol a hallgató a legnagyobb tanári támogatást értelemszerűen a recepció szakaszában kapja (a forrásszöveg közös feldolgozása párhuzamos szövegekkel, tartalmi, lexikai és grammatikai elemzéssel), majd a – többbnyire egyéni – transzfert követően a végső szövegváltozat revíziójakor újra előkerülnek a feladat kihívásai és tanulságai. Csatár a könyv előnyeként emelte ki a benne felsorolt keresési technikák sokaságát, a gyakorlatközeli szöveganyagot és a reflexió központi szerepét. Nagy erénye továbbá a hallgatóközpontúság, amellyel a leendő fordítókat egyrészt saját önálló stratégiáik kiépítésére ösztönzi, másrészt hozzászoktatja őket ahhoz, hogy munkájuk alapos és részletes kritika tárgya lesz: utóbbit szolgálja Csatár gyakorlatában a színek szerinti súlyozás és a holisztikus visszajelzés.

Mivel az Übersetzungswerkstatt kiadása óta már egy évtized telt el, Csatár jelezte, hogy tervben van átalakítása, aktualizálása.

Csatár bemutatóját Ugrin Zsuzsannáé követte, aki egy, a BME esti angol-magyar szakfordítás óráin – a hallgatók visszajelzése nyomán – bevezetett gyakorlatot, az „anticipációs fordítás” módszerét ismertetette. Ennek lényege, hogy a multidiszciplináris képzés szakfordítás tantárgyának keretén belül egy-egy szakterület alaposabban megismerhető legyen, s hogy a hallgatók a számukra (többnyire) idegen szakterületeken „kipróbálhassák magukat”, mielőtt fajsúlyosabb fordítási feladatot kapnak az adott témában. Ennek értelmében a szakfordítás kurzus háromalkalmas egységekből épül fel, ahol az első óra egy „anticipációs”, „kis” szöveg terminológiai-technológiai előkészítéséből áll, a második alkalmat ennek helyben történő, szakértő által kísért fordítása tölti ki, a harmadik „körben” pedig ennek a fordításnak a kiértékelése nyomán kezdődik meg a „nagy”, „éles” szöveg fordítása. Fontos megjegyezni, hogy a „szakértők” – s egyben az egyes szövegek választói – minden esetben a hallgatók közül kerülnek ki, a tanár itt csak jóváhagy vagy felülvizsgál; s mivel minden szakmai fórumon felmerül a CAT eszközök használatában való jártasság, a munka ezeken az órákon mindvégig a Trados vagy a memoQ használatával folyik. A módszer számos kompetencia fejlesztése mellett motivációt, magabiztosságot ad a hallgatóknak, azonban csak nagyon körültekintően megtervezve hozza a várt eredményeket.

Ezután egy másik BME-s oktató, Tóth Gabriella vette számba a magyar-olasz szakfordítás-kurzusain bevált gyakorlatokat; hozzászólását három szempont köré építette, amelyek figyelembevételét különösen fontosnak ítélte. Ezek közül az első a lektorálás (ellenőrzés – önellenőrzés), amelynek lényege a mások által készített fordítások értő elbírálása, s ezáltal a saját teljesítmény folyamatos monitorozása. Másodikként a terminológia fontosságára tért ki, megemlítve, hogy gyakran a forrásszövegeket is érdemes kritikusan kezelni (példaként a magyar turisztikai szöveganyagot hozta fel); szorgalmazta továbbá az egyes terminusok rendszerekbe foglalását, illetve párokba, bokrokba rendezését – folyamatosan figyelve a forrás- és a célterminusok közötti ekvivalenciaviszonyokat. A harmadik szempontot a szövegválasztás jelentette: a fő gondolat itt a minél szélesebb merítés volt, akár a szakterületről (jogi, orvosi, gazdasági stb.), akár a fájlformátumról, akár a médiumról van szó. Tóthnál is megjelent az autenticitás központi szerepe a konkrét praxisból vett példák, valós fordítási helyzetek megjelenítésével.

Mivel a fenti négy előadás jórészt felemésztette a workshop hozzászólásokra szánt részét, Veresné Valentinyi Klárának sajnálatosan kevés ideje maradt saját jógyakorlatának, a doktori disszertációja keretében kidolgozott komplex fordításértékelő lapnak a bemutatására. Miután jelezte, mennyire örvendetesnek tartja a felszólalók hasonló gondolkodását és az azok közötti sok átfedést, handoutként kiosztotta értékelőlapját, s bemutatta annak újító vonásait. Ezek közül az első, hogy olyan értékelést ad a hallgatónak, amely túlmutat a tanóra keretein és támpontokat ad a képesítő fordítás elkészítéséhez, majd az önálló fordítói induláshoz. Az értékelés strukturálása mellett a szempontokat jelző terminusok megismertetik a hallgatókkal a – lektorként esetleg majd általuk is alkalmazandó – fordítástechnikai, fordításkritikai szókincset. Végezetül a rendszer segíti az önreflexiót is, lehetővé téve a hallgatók fordítással kapcsolatos élményeinek megfogalmazását. Érdekes gondolatként hangzott el, hogy az értékelési – „revíziós” – szempontok ismertetése optimális esetben megelőzi a fordítási feladat kiadását és az abban rejlő kihívások elemzését.

A hozzászólásokat követően Szabó Csilla ismét a résztvevőkhöz fordult, azt tudakolva, van-e olyan kompetencia, amelyet a felszólalók nem érintettek. A válaszadók (többek között Csatár Péter oktató és Bíró Zsolt szabadúszó fordító) elsőként a fordítójelöltek pszichés-fiziológiás alkalmasságát említették, amely kiemelkedő kognitív teljesítmény esetén is gátat szabhat a fordítói karriernek, s ezért már a bemenetnél fontos lenne ez alapján is szűrni a jelentkezőket. Cocora Beatrice jogász-szakfordító-irodatulajdonos ezután jelezte, hogy a piac szempontja csak egy a sok közül, nem érdemes mindent ennek alárendelni; hogy a megbízó általában kevéssé érzékeny a fordító szempontjaira, kevés visszajelzést ad, és gyakran kontextus nélkül adja ki a fordítandó anyagot. Végül szorgalmazta, hogy a képzésben minden fordítójelölt vállalkozói ismereteket is kapjon, hogy felkészülhessenek a piacra lépés gyakorlati kihívásaira is.

Ehhez kapcsolódott Szabó zárszava, amelyben egyrészt örömmel nyugtázta, hogy a komplett fordítási feladat szöveg szintű betáplálásában a magyarországi képzőintézmények jó teljesítményt nyújtanak, ám van még mit fejlődnünk a tágabban értelmezett fordítási feladat, a megrendeléstől a kifizetésig tartó folyamat hiteles bemutatásában.

Ugrin Zsuzsanna